„A gyermek nem tulajdon! Megtiszteltetés, hogy ránk bízta magát, hogy bevezessük a világba.” – Popper Péter
A fejlesztés ott kezdődik, ahol a bizalom megszületik!
Ranschburg Jenő gondolata hosszú évek óta elkísér a munkámban. Minden alkalommal eszembe jut, amikor egy új gyermek először lép be a foglalkozásra. Ilyenkor sok szülő természetes módon azt várja, hogy elkezdődjön a fejlesztés. Én azonban úgy gondolom, hogy ezt meg kell előznie valami másnak.
Az első hetekben nem a mozgásfejlesztés a legfontosabb feladatom.
Mielőtt egy gyermek tanulni, fejlődni vagy együttműködni tudna, először meg kell érkeznie. Biztonságban kell éreznie magát. Éreznie kell a figyelmet és az elfogadást. Tudnia kell, hogy fontos számomra, amit mond, amit gondol és amit érez. Ilyenkor nem a teljesítménye áll a középpontban, hanem ő maga.
A foglalkozások elején ezért sokkal inkább a kapcsolatépítésre figyelek. Arra, hogy megismerjem a gyermek személyiségét, temperamentumát, erősségeit és érzékenyebb területeit. Meghallgatom a történeteiket, válaszolok a kérdéseikre, és igyekszem olyan légkört teremteni, ahol helye van a nevetésnek, a játéknak, a kíváncsiságnak és olykor a pajkos pillanatoknak is.
A bizalom nem a fejlesztés eredménye.
A bizalom a fejlesztés feltétele.
Ennek a folyamatnak fontos része az is, hogy nem próbálom tökéletesnek mutatni magam. Ha hibázom, vállalom. Ha valamit elrontok, kijavítom. A gyerekek ezt mindig örömmel fogadják. Szeretnek segíteni, szeretnek kijavítani, és ilyenkor gyakran még közelebb kerülünk egymáshoz. Ezekben a helyzetekben azt tapasztalják meg, hogy a hibázás nem kudarc, hanem a tanulás természetes része. A felnőtt és a gyermek között nem az a különbség, hogy az egyik hibázik, a másik pedig nem. A különbség inkább a tapasztalatban és a tudásban rejlik.
Amikor a biztonság és a bizalom már jelen van, fokozatosan megjelenhetnek a szabályok és a korlátok is. Tapasztalataim szerint a szabályokat nem lehet igazán elfogadtatni kapcsolat nélkül. A gyermeknek először meg kell tapasztalnia, hogy ezek a keretek nem ellene, hanem érte vannak.
Sokszor úgy gondolunk a korlátokra, mint amelyek szűkítik a szabadságot. Én inkább úgy látom, hogy biztonságos kapaszkodókat jelentenek. A gyermek ezek között a keretek között tanulja meg az együttműködést, a felelősségvállalást és az önfegyelmet. Ezek a tapasztalatok idővel belsővé válnak, és később is elkísérik őt.
Meggyőződésem, hogy azok a gyermekek, akik biztonságos kapcsolatokban tanulják meg a szabályok értelmét, később fiatal felnőttként és felnőttként is bátrabban próbálnak ki új dolgokat. Könnyebben lépik át saját határaikat, mert van mire támaszkodniuk. A gyermekkorban megtapasztalt biztonságos korlátok idővel belső tartássá alakulnak, és ez a belső tartás teszi lehetővé, hogy később saját határaikat is képesek legyenek tágítani.
Az év végére ez a folyamat különösen szépen láthatóvá válik. A nyár közeledtével a gyermekek idegrendszere már fáradtabb. Ilyenkor nem újabb fejlesztő feladatokat szeretnék eléjük tenni, hanem lehetőséget adni arra, hogy megéljék mindazt, amit az év során megtanultak.
Az utolsó hetekben ezért fokozatosan átadom számukra az irányítás lehetőségét.
Először közösen felidézzük az év során használt játékokat, eszközöket és pályákat. Beszélgetünk arról, melyik feladatot szerették a legjobban, majd együtt megtervezzük a következő foglalkozást. A gyerekek vitatják meg, melyik korábban megismert, szeretett és örömteli játék vagy feladat kerüljön bele a pályába. Később már otthon is készítenek terveket, amelyeket közösen átnézünk, és a legjobb ötletekből együtt állítjuk össze az utolsó közös pályát.
A foglalkozás napján én egyre inkább háttérbe húzódom. A gyermekek választják ki az eszközöket, ők építik fel a pályát, ők határozzák meg a feladatok sorrendjét. Én már nem vezetője vagyok a folyamatnak, hanem segítője. Támogatom őket, amikor szükségük van rám, de az irányítás az övék.
Ilyenkor nemcsak a megszerzett tudásukra és tapasztalataikra építek, hanem az önállóságukra és a kreativitásukra is. A gyermekek nem végrehajtják a feladatokat, hanem létrehozzák azokat. Saját ötleteikből, élményeikből és tapasztalataikból alkotnak valami újat.
Ezek az alkalmak mindig sokkal többet jelentenek egy egyszerű év végi játéknál. Megjelenik az egymásra figyelés, az empátia, az együttműködés, a szabályok elfogadása és a közös gondolkodás képessége. A gyermekek megtapasztalják, hogy a közös sikerhez mindenkinek hozzá kell tennie valamit. Számomra ezek a pillanatok egyben azt is jelzik, hogy kialakulóban vannak azok a szociális képességek, amelyekre az iskolai közösség épül.
Talán a legszebb pillanat mégis az, amikor egy év munkája után elérkezik az az idő, hogy én bízzak a gyermekekben annyira, amennyire korábban ők bíztak bennem. És ennél is fontosabb, hogy a gyermekek számára is világossá válik: én legalább annyira bízom bennük, mint amennyire ők bíztak bennem.
Az idei év különösen megerősített ebben a szemléletben. Számomra is meglepő volt megtapasztalni, milyen örömmel érkeztek a gyermekek még az utolsó foglalkozásokra is. A kreativitásukra, önállóságukra és közös ötleteikre épülő órák új lendületet adtak nekik az év végén is.
Ezért a jövőben szeretnék tudatosan több olyan időszakot beépíteni a foglalkozások menetébe, amelyek egy-egy szakasz lezárását, az addig megszerzett tudás elmélyítését és egy új fejlődési szakasz megalapozását szolgálják. Ezekben az időszakokban a gyermekek nagyobb teret kapnak az önálló gondolkodásra, a kreativitásuk kibontakoztatására és a közös döntések meghozatalára.
Hiszem, hogy a fejlődés egyik legfontosabb jele az, amikor a gyermek már nemcsak követi az utat, hanem képes maga is alakítani azt.
A fejlesztés ott kezdődik, ahol a bizalom megszületik
